csak annyi, hogy nincs új a nap alatt. De azalatt legalább vagyunk elegen. Állatok, emberek, egysejtűek, beteges vonzalmak, kinyilatkoztatások, aprócska csökött dolgaink, düh, megnyugvás, törött fülű piros lábos, leevett fehér trikó, magunkból hülyét csinálás, másravágyás, "mingyákiköltözöm a faszba", különalvás, önbizalomhiány, hatalmas arc, őszi biciklizés, háromnapigfetrengés, lájkravárás, fejből üresen kinézés, barátaimmal leiszom magam, hazasietés, mától másképpen lesz, lelkiismeretfurdalás, egyedül lenni akarás, magányos vagyok és szar nekem, nem indexeltem bocsesz, cigi és kávé utáni rohanás a klotyóra, hülyeségen szétaggódás, fizetésrevárás, ugyanabba a hibába esés, kémkedés, rosszalkodás, kárhozat, bűn és utólagos engedelemmel nagy röhögés.

A függöny mögé lopózva nézem csak. Szerepel, már megint a porondon. Pár gyermek rémült sikolya, pár kapós asszonyka mosolyra derült arca. A kezében tartja a lufikat, húsos ujjaival elcsépelten böködi a kis műanyagvirágot a szíve fölött. Lespriccelt egy leendő rajongót, vagy éppen lelkileg örökké megsebzett egy óvodást. Így megy ez. Közben terjeng a bágyadt szalmaillat, az elefántok ürüléke és a pattogatott kukorica emléke. Most ez itt, gyomorforgató. No, nem mintha évek óta szolgálnám őfelségét, de kicsit, mintha holtpont közeli állapotban lennék és legszívesebben leszédülnék a sarkaimról. Azért egy bágyadt mosolyt megeresztek, de mindezt a tehetetlenség fakasztja dalra. Hullámokban előtörő nevetés, szédületes siker. Egy- egy rövid trombitaszó. Bár én is csak ezt látnám és hallanám. Akár könnyen szerelmes is lehetnék.

Szerelem, talán ezért elvállalni egy munkát, nem is hangzik olyan vadul. Emlékszem, mikor először megláttam, tetszett a pöttyös ruhája, a piros orra, és kackiás tekintete. Olyan gyorsan kezdett el kalimpálni a szívem, hogy elfelejtettem, hogy nem szeretem a bohócokat, már régóta nem, s bár a félelmet nem tudhatom magaménak, jobb óvatosnak lenni. De nem apróztam el, lelkes gyermekként kapálóztam és álmodoztam életem nagy lehetőségéről: hogy sminkese legyek... egy bohócnak. Miért ez lett hirtelen az álomszakmám?

Mert még sosem volt álomszakmám. Vagy, ami igazán, mélyen a vágyálmommá vált volna. De ez volt az. Én is felöltöztem hát, s zökkenőmentesnek nem mondható beszélgetések után, készen álltam arra, hogy eldobjam az addigi őszinte és pillangókkal tűzdelt énemet, hogy az legyek, ami... ami igazán sosem létezett. Nem volt ez valami csodás átváltozás, mert gyorsan kinőttem a ruhát, szétszakítottam a zsebeimet, lekapartam magamról a maszkot, s a jeges télen elfutottam. Csak később kérdeztem meg magamtól, s nem is tőle, hogy miért kellett nekem is kiöltöznöm. Hogy neki jó legyen, hogy én elrejtsem magam? Nekem, aki dolgoztam, miért kellett álruhát hordanom. Elveszett a válasz, később a kérdéssel is. Biztos gyermekkori trauma, berögződés, könnyűvérűség, naivság. Ez az édes lényegtelenség, ami felégetett maga után mindent.

A munkaviszony megszűnése kevés papírmunkával járt. S nem is lett annyira idegölő, hiszen fokozatosan visszavedlettem magammá, új munka után néztem, s vártam, hogy a maradék pillangó zúgolódjon még egy kicsit, hiszen ez így természetes. De a bohóc sminkes nélkül maradt. Kemény marka nem tudott mit szorítani, s miután magabiztosan a földbe döngölt, ki akart nevetni, de nem tudott. A porba került, egészen alám. Válság, nehézség, idegesség, kevesebb megbízás, s minden meg a gyötrődés. Persze nem miattam, én csak egy sminkes voltam, az pótolható. Üvegszilánkokon lépkedett, én meg szárnyaltam és forrtam egésszé. Tombolt, de a maradék maszkjával még apróbb hazugsággal édesgetett, kínozni próbált. Nem sikerült neki. De a szociálisan túlérzékeny lelkemen fel tudta futtatni az apróbb húrjait. Ami mellett én fájdalmasan daloltam. Ostobán. Hülyén.

Mások tartottak, vagy ismeretleneknek sírtam. Aztán extázisba estem, aztán üvegburokba zártak, s nehezebben lélegeztem, de megtaláltam valamit, egy régi ecsetet. Közben egy régi, befejezetlen alkotásomra került pont és megszűnt bennem a lázongó harag. Már más indított, már más hajtott. Könnyebb lettem, könnyebb voltam, mint valaha.

A bohóc meg csak tombolt, tűzforró vulkánként akart maga alá temetni, az ösztönöm felébresztésével foglalatoskodott. Sikerült neki? Az ösztönnel dacolni nem lehet. Az arca torzulni kezdett, hajával együtt Sámsonná vált, aki elvesztette erejét. Jó sminkes kellett neki, mert a porond egyre szélesebb volt, de egyre fényesebben villogtak a reflektorok. Félt, görcsölt és minden jóságából kitért. Keserű lett, ostoba. Én egy kicsit kárörvendtem, aztán sajnáltam. Értéktelen lett, számomra egy több sebből vérző rossz színész.

Kisminkelem még néha. De már nem kell végignézem az előadásait, elég csak bele-bele lesnem.  az ösztönével sem tud maga alá gyűrni. Néha elhagyja egy szende grimasz az arcomat, ahogy végignézek életem kis pörgős füzetkéjén, meglátva benne, hogy komolyan és istenigazából...képes voltam én is, önmagam erősen sminkelni. De hazatérvén, nem görnyedtem a pihe puha székembe, lassan forgatva az üres borospoharat... hanem lemostam magamról mindent. És szebb lettem, mint valaha.

S ebben nincs értelem, nincs üzenet. S ha van, annyi is: nézz néha a tükörbe. S légy hálás azoknak, akik minden káros szenvedélyed ellenére, erősen és szilárdan, ha kell, eléd tartják, s engedik, hogy véresen belefejelj. Talán utána... magadra ismersz.